Halóó!
Bocsánat ezért a sok időért, de valamiért nehezebben írtam meg ezt a részt mint a többit. :/ Az új valószínűleg pénteken vagy szombaton érkezik, mert vasárnap osztálykirándulás lesz. Ehhez nem fűznék semmi körérdekűt, remélem tetszeni fog! :)
UI.: Nagyon sok boldog 26. születésnapot sokak példaképének, és a világ egyik legtökéletesebb emberének, Danielle Peazer-nek! <3
xx, Csilla :)
Az idő telt, és a nap is lemenőben volt. Mivel az ég gyönyörű rózsaszín és narancssárga volt, úgy döntöttünk, hogy sötétedésig elmegyünk a közeli parkba sétálni. Mondanom sem kell, Ashton megint alakított, ugyanis miközben telefonozott, nem figyelt és nekiment egy oszlopnak. Miután kellően kikáromkodta magát, felkelt, és rosszallóan nézett ránk, amiért szétröhögtük rajta a fejünket. De a lényeg hogy nem ütötte meg magát. Annyira. Luke mindvégig mellettem jött, amit nagyon nagyra értékeltem. A többi fiú előttünk játszadozott Kelly-vel, míg ő leghátul kullogott velem. Imádtam őt a nagylelkűségért. Viszont fogalmam sem volt, hogy hogy álltunk. Én szerelmes voltam belé, és ő is többször megcsókolt. Nem járunk, de néha smárolunk. Tök logikus. A parkba érve Cal, Ash és Mickey a játszótérre vonultak húgommal együtt. Mi Luke-kal egy padra telepedtünk, nem messze drága barátainktól.
- Nagyon aranyos Kelly. Pont olyan mint te - nézett rám csillogó szemeivel.
- Ezt jó hallani - mosolyogtam. - Neked nincs testvéred? - kezdtem faggatni.
- De igen, két bátyám.
- Szerencsések, amiért ilyen öccsük van.
- Mármint milyen? - fordította felém fejét.
- Okos, vicces, aranyos, tehetséges, törődő,... - mielőtt kimondhattam volna még egy tulajdonságát, végignéztem rajta - ...helyes.
Természetesen az utolsó szóra egy önelégült félmosoly ült ki arcára.
- Most miért mondod ezt?
- Mert ez az igazság - néztem vele farkasszemet.
Hosszú percekig csak bámultuk egymást. Nem szóltunk egymáshoz, és a csönd, amely beállt köztünk, kínos helyett inkább meghitt volt. Tengerkék íriszeiben ezernyi érzelmet olvastam ki. A pillangók felkeltek gyomromban, s ide-oda csapkodtak szárnyaikkal. Abban a pillanatban ez különösen jó érzés volt. Nem éreztem bűntudatot, amiért rajta kívül egy másik személy iránt is vonzalmat éreztem. Elfelejtettem Niall-t. Ő megbántott, amit Luke sose tenne. Elküldött arról a helyről, ahová ő maga fogadott be. Megsebzett. Gondolataimból kivertem az ír szőkét, és helyette a mellettem ülő angyalra koncentráltam.
- Olyan gyönyörű vagy - szólalt meg csendesen.
Mondatát nem tudtam mire vélni, csupán szégyenlősen elmosolyodtam és lesütöttem szemeimet. Reakcióm láttán egy csábos félmosolyt eresztett, és hajamba puszilt. Ezután feltápászkodott mellőlem. Kezét nyújtotta, amit elfogadtam, majd segített felállni. Elindult, s karjánál fogva húzott maga után.
- Hova megyünk? - kérdeztem értetlenül.
- Sétálni - mosolygott.
- De mi lesz a többiekkel? - lassítottam.
- Ők elvannak együtt - nézett az említett személyekre.
Vállamat megrántva siettem mellé, és folytattuk utunkat. Valamerre... Rengeteget beszéltünk, és ha lehetett, még az addigiaknál is jobban megismertük egymást. Mesélt a családjáról, karrierje előtti életéről és titkairól is. Minden egyes alkalommal, amikor tengerkék szemébe néztem, a rohadt pillangók röpködni kezdtek gyomromban. Újra és újra beleszerettem. Tudtam, hogy nem szabadna, de sajnos senki nem képes irányítani az érzéseit. Út közben többször átkarolt, megérintett, s mindenhol, ahol hozzám ért, megremegtem, gerincemen végig futott a hideg - persze jó értelemben. Nagyon reméltem, hogy ezeket a "tüneteket" nem vette észre. Lábaink megálltak, amint egy folyóhoz értünk. Óvatosan learaszoltunk a partra, ahol Luke máris kényelembe helyezte magát a füvön. Én erre még nem voltam képes, ugyanis a látványtól tátva maradt a szám. A nap narancssárgára és rózsaszínre színezte az eget, mely hol világosabb, hol sötétebb volt, s néhány repülő világos csíkja csak gyönyörűbbé tette a tájat. Teljes összhangban voltak a színek és formák. Csodálkozásomból barátom térített vissza, aki derekamnál fogva ölébe húzott. Nevetve karoltam át vállát, míg ő oldalamat simogatta, s úgy folytattuk tovább környezetünk bámulását. A fák lombjai halkan susogtak, nem messze pedig kacsák hápogtak. Mintha valami romantikus filmben lettem volna, de nem bántam. Tökéletes volt.
- Szép, nem? - szólt halkan egy idő után Luke.
- De igen, gyönyörű - mondtam hasonló hangnemben.
Szememet még mindig a tájra szegeztem, azonban megzavart az az érzet, hogy valaki figyel. Oldalra pillantva a szöszi arcomat fürkészte.
- Mi az? - nevettem.
- Semmi - mosolygott.
- Ne csináld, zavarba hozol - kuncogva vezettem tekintetemet a földre.
- Tudom. És tetszik.
Gyönyörködve néztem bele kék csillogó íriszeibe, melyből boldogságot, és egy másik, ismeretlen érzelmet olvastam ki. Karjaival körbefogott, majd óvatosan lefektetett a puha fűre. Arcunk csupán pár centire volt egymástól. Ha akartam se tudtam volna elfordítani a fejemet. A vérnyomásom már rég a felhők között szálldogált, pont úgy, mint én. Hirtelen azon kaptam magam, hogy ajkait stírölöm, de nem zavartattam magamat. Luke egy pillanatra számra tapasztotta övét, amit csak 2 másodpercig élvezhettem, majd elhúzódott.
- Ne haragudj - mondta sajnálkozva, és felült.
- Luke, most mi a bajod? Nem most csókolsz meg először - értetlenül kuporodtam ülőhelyzetbe.
- Tudom, de... ez most más.
Akaratlanul is észrevettem, hogy kerüli a tekintetemet.
- Mégis miben más? Luke, ne csináld ezt - tenyeremmel közre fogtam arcát, hogy szemébe nézhessek, azonban lehunyta azokat, hogy semmiféle érzelmet ne lássak benne.
- Hope, kérlek.
Kezeivel lefejtette magáról enyémeket, majd hanyagul leejtette azokat, és miután felállt, elmenni készült. Őszintén szólva mérges voltam rá. Mért lett volna más?? Fogalma sem volt róla mennyit jelentettek nekem az addig elcsattant csókok. Ugyanolyan csodálatos volt, mint az előzőek. Nem értettem, mi volt vagy mi lett volna benne a más. A lehető leggyorsabban feltápászkodtam és követtem őt. Dühösen trappoltam mögötte, s amikor utolértem csuklójánál fogva visszarántottam.
- Most azonnal mondd meg hogy mi bajod van - mondtam ingerülten.
- Semmi - hangja ellenszenves és flegma volt.
- Tényleg? Akkor most miért sértődtél be?
- Lényegtelen. Leszállnál rólam?
- Nem, nem szállok le rólad - léptem közelebb hozzá annyira, hogy alig néhány centi volt köztünk. - Maximum akkor, ha elmondod miért vagy ilyen lekezelő. Őszintén - az utolsó szót már inkább csak suttogtam.
Luke nem mondott semmit, ami még jobban idegesített. Tudnom kellett arról, miért tette. Tekintete lesiklott ajkaimra, majd nyelt egyet és lehunyta szemeit.
- Szólalj meg. Most - sürgettem.
- Szeretlek - suttogta.
A lélegzetem elakadt, s torkom kiszáradt. Fogalmam sem volt, hogy az igazat mondta-e, de a megkönnyebbülés úgy ért, mint egy pofon. Ami abban az esetben nem fájt, hanem felszabadított.
- Sajnálom - hirtelen nagyon érdekes lett neki a cipője.
- Bizonyítsd - csendesen szólaltam fel, ugyanis a kábultságtól többre nem lettem volna képes.
Eléggé meglephettem, ugyanis látszólag nem számított erre.
- Hogyan? - hangja megremegett.
- Csókolj meg - biztatásképp beletúrtam szőke hajába.
Cselekedetemre felmorgott, azonban meg sem mozdult.
- Kérlek - suttogtam.
Kezeit derekamra csúsztatta, és annyira közel húzott magához, hogy egy hajszál sem fért volna el köztünk. Már megint a pillangók. Óráknak tűnt, pedig alig néhány másodperc múlva megéreztem ajkait enyémeken. Lágyan és óvatosan csókolt, amely az őrületbe kergetett. Nyelve bejutásért könyörgött, amit meg is adtam neki. Abba az egy csókba minden érzelmet belevitt, amit én is próbáltam minél jobban érzékeltetni. Vágy, öröm, szenvedély és szerelem. Tudtam, hogy azt a szeretlek-et halál komolyan gondolta. Bebizonyosodott, hogy benne megbízhatok. Körülvett az a bizonyos rózsaszín felhő, és nem hagyott szabadulni. Nem mintha akartam volna. A remény lángja újra felgyulladt bennem. Talán vannak még jó emberek. Talán vannak még olyan férfiak, akik érzelmesek és gyengédek.
Luke oldalamat és arcomat simogatta, míg én hajával játszottam. Végül levegő hiányában elváltunk egymástól, de ő ugyanúgy szorosan tartott karjával. Pihegve néztük egymás csillogó szemét, amik ragyogtak a boldogságtól.
- Szeretlek Luke - mondtam halkan.
Ahogy kiejtettem számon azt a bizonyos szót, megkönnyebbültem. Végre nem kellett titkolnom, mit éreztem iránta. És az a tudat, hogy az érzés kölcsönös volt, csak fokozta a gyönyört.
- Szeretlek Hope - súgta fülembe, majd egy utolsó csókot lehelt duzzadt ajkamra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése