Szerencsére most jó kedvemben vagyok, bár ha az lett volna, ha nem, föltettem volna a részt. Még egyszer köszönöm az előzőhöz a hozzászólást, nagyon jól esett. :) Erre is várom ;) Remélem tetszeni fog!
Have a nice day
xx, Csilla :)
Ott és akkor elegem lett. Nem sokkal előtte még azon izgultam, hogy terhes vagyok-e vagy sem. Ami már magában óriási lelki megpróbáltatás volt. Abban a pillanatban ismét felment bennem a pumpa. Miért járkált ott az a sok ember? Mit kerestek ott a rendőrök és tűzoltók? Remegő kézzel nyitottam ki a kocsi ajtaját, majd csaptam be. Lélegzetvisszafojtva lépkedtem otthonom felé. Idő közben Niall is csatlakozott hozzám. Majdnem odaértünk, amikor egy egyenruhás férfi megállított bennünket.
- Hölgyem, ez zárt terület!
- Miről beszél? - néztem rá nagy szemekkel. - Én itt lakom.
- És az úr? - figyelt fel szigorúan Niall-ra.
- A barátom - mondtam, mire csak bólintott. - Mi történt? - kérdeztem, könnyeimet pedig megpróbáltam minél erősebben magamban tartani.
- A ház felgyulladt.
Nem hittem a fülemnek. Kezemet számhoz kaptam, és kibuggyantak a sós cseppek. Niall nyugtatásképp átkarolta derekam, majd egy hosszú csókot nyomott fejemre. Ezernyi kérdés kavargott a fejemben. Mennyi rész veszett oda? Miért pont velem történik ez? Hol fogunk lakni Kelly-vel? Mi lett volna, ha ő bent lett volna? A lakásba, amit megvettem volna, még nem lehetett beköltözni.
- A mosókonyha és a konyha megsemmisült - folytatta. - Valamint a nappali és a fenti szobák egy része. A tűz forrása valószínűleg egy bekapcsolva hagyott vasaló.
Köpni nyelni nem tudtam. Az én hibám volt. Miattam égett fel a ház. Az a ház, amiben 17 évig éltem. Mindenem odalett. A ruháim, a bútoraim, és az emlékeim, amelyeket képek örökítettek meg.
- Bemehetek? - kérdeztem sírástól elcsukló hangon.
A rendőr némi habozás után bólintott, és megindult az ajtó felé. Reszkető lábakkal követtem őt, de észrevettem, hogy barátom ugyanott állt, ahol eddig.
- Kérlek - suttogtam, miközben kezemet nyújtottam felé.
Megfogta, és ujjainkat összekulcsolta. Belépve az egykori otthonomba szembesültem a helyzet súlyosságával. A nappali fele koromfekete volt, romokban hevert, s a földön a plafon maradványai pihentek, amiket a tűzoltók igyekeztek eltakarítani. Olyan érzés fogott el, amit már egyszer éreztem. Akkor, amikor a fiúk csak játékszernek tartottak. Túl sok volt ez nekem, pedig még dél sem volt. Kiszakítva kezem Niall szorításából sírva rohantam ki az ajtón. Csak futottam, és az sem érdekelt, hogy hova. Nem volt úti célom, de tudtam, hogy egyedül kell legyek. Egy fagyizó előtt elhaladva az oldalam szúrni kezdett, a lábaim égtek, és levegőt sem kaptam. Viszont nem álltam meg. Szerencsére megtanultam úgy járkálni és táncolni magassarkúban, hogy nem esek el, de a futás mégis kellemetlenebb volt. A lelki fájdalmam annyira erős volt, hogy elnyomta a fizikait. Semmi volt ahhoz képest, ami belülről szúrta, nyomta és széttépte a mellkasomat. A depresszióm régi ismerősként köszönt vissza. Sosem mentem emiatt orvoshoz vagy pszichiáterhez, sosem szedtem gyógyszereket. Csupán elviseltem a fájdalmat, és csendben vártam, amíg elmúlik. Megálltam. Egy park közepén. Ez volt a kedvenc helyem. Mindig megnyugtatott a környezet. A piknikező családok, a játszadozó gyerekek, és a vidámság, amit az emberek sugároztak. A könnyeim szüntelenül folytak, nem tudtam abbahagyni. Leültem egy padra, és csak néztem, ahogyan két kisfiú - valószínűleg testvérek - rugdossák egymásnak a focilabdát. Irigyeltem őket, mert nekik az lehetett a legnagyobb gondjuk, hogy nem tudják magukat meglökni a hintán. Ők még nem tudták, milyen az élet valójában.
Bambulásomból az zökkentett ki, hogy egy nagyjából 5 éves körüli kislány elém állt. Kezében egy rózsaszín lufi foglalt helyet, amelyen egy smiley díszelgett. Nem szólt semmit, csupán átnyújtotta nekem a lufit. Értetlenül néztem rá.
- Neked nagyobb szükséged van rá - mondta végül.
- Köszönöm - suttogtam egy halvány mosoly keretében
Átvettem, s a kislány vidáman visszaszaladt szüleihez. Mielőtt eltűntek volna szemeim elől megfordult, és integetett nekem, amit viszonoztam. Nagyon aranyos gesztus volt tőle. Nem ismert, és én se őt, de jól esett, hogy törődik velem. Amikor a lufit néztem, a sírásom abbamaradt. Legalábbis egy időre. A kislány olyan volt, mint egy angyal. Ki tudja mi történik velem, ha nem jön oda hozzám. Lehet, már azt fontolgattam volna, hogy kárt teszek magamban. Sőt. Lehet, már meg is tettem volna. A lebegő tárgyat madzagjánál fogva csuklómra kötöttem, és felfeküdtem a padra. Szemeimet behunyva elmerültem gondolataimban.
<><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><>
*Niall szemszöge*
Nem találtam őt. Amikor elfutott, azt hittem, hogy a kocsihoz megy vissza. Azonban elszaladt. Nem tudtam hová. Mindenhol kerestem, de sehol sem volt. A nap már lement, és kétségbe estem. Mi van ha elrabolták? Mi van, ha valahol az utcán sétálgat, és nem tud hol aludni? Természetesen egyből a legrosszabbra gondoltam. Az autóval leparkoltam, és gyalog elindultam az út másik felén lévő parkhoz. Ez volt az utolsó esélyem. Meglepő módon nem sok kocsit láttam a közelben. A kezeim izzadtak, és szívem hevesen vert. Féltem, hogy nem lesz meg. Csendben sétáltam a fák és bokrok között, s tekintetem ide-oda cikázott, keresve az eltűnt lányt. Láttam néhány szerelmespárt egymás szájában turkálni, de Hope-ot sehol. Már kezdtem föladni, amikor egy padon észrevettem valakit. Feküdt, és kezében egy lufi lebegett. Közelebb léptem hozzá, és nagyon reméltem, hogy ő az. Csodás arcáról a sötétség ellenére is felismertem, és megkönnyebbülten felsóhajtottam. Letérdeltem mellé. Fejét gyengéden simogatni kezdtem, hogy felébredjen. Gyönyörű, puha arcát hullámos, fekete haja keretezte, melynek illata mindig lebénított. Pár perccel később megmozdult, és laposakat pislogott. Rám emelte tekintetét, mely felragyogott. Szemében még ott csillogott a könny, de nem engedte ki. Fáradt mosollyal felült, és magához szorított. Ölelését viszonoztam, miközben mellé telepedtem.
- Sajnálom hogy elrohantam - suttogta fülembe.
- Semmi baj, viszont kérlek ne csinálj ilyet többet. Megőrjített, hogy nem tudtam, hol vagy - mondtam halkan.
- Ne haragudj!
- Nem haragszom. Hope? - szólítottam meg, amikor kibontakoztunk egymás karjaiból.
- Igen? - nézett szemembe.
- Ma nálunk alszol, rendben?
- Niall, nem akarok a terhetekre lenni, és... - kezdte, azonban félbeszakítottam.
- Szó sincs ilyenről. Örülnék, ha velem jönnél - eresztettem felé egy mosolyt biztatásképpen.
Egy ideig tétovázott, majd felállt és elindultunk az autóhoz. Út közben nem sokat beszélgettünk, inkább csak a sötét utcát és az épületeket néztük. A házunk előtt leparkoltam, majd átkarolva a lányt beléptünk a házba. Szerencsére már mindenki aludt, és nem kellett válaszolgatnom a fárasztó kérdéseikre, mint pl.: hol voltál?; miért nem vetted fel a telefont?; mit keres itt Hope?; stb... Halkan lépkedtünk a lépcsőkön, egészen a szobámig. Az ajtót becsuktam magam mögött, és felé fordultam.
- Hol szeretnél aludni? Van vendégszobánk, de itt is maradhatsz, ha akarsz - ajánlottam, és nagyon reméltem, hogy azt mondja, ott marad velem.
- Nekem mindegy - rántott vállat jókedvűen, mire féloldalasan elmosolyodtam.
- Ha tusolsz tudok adni ruhát meg törölközőt - léptem a szekrényemhez.
- Rendben.
Odaadtam neki egy zöld törölközőt, egy fehér pólót és egy szürke melegítőnadrágot pizsama gyanánt. Amikor szemembe nézett, szégyenlősen mosolygott, majd eltűnt a fehér ajtó mögött.
*Hope szemszöge*
A meleg víztől lenyugodtam és már nem fáztam. Lefürödtem, és kiszállva a zuhany alól körbetekertem magamon a törölközőt. Hajamat ujjaimmal kifésültem, és miután megszáradtam, felvettem a Niall-tól kapott ruhákat. Kiléptem a fürdőszobából, barátom pedig az ágyon fekve laptopozott. Tekintete rám tévedt, és elmosolyodott.
- Na, milyen? - kérdeztem, miközben fordultam egyet.
- Kicsit nagy, de jól áll rajtad - nevetett.
- Ne nevess - nyújtottam ki rá a nyelvem.
A cuccaimat letettem, majd bebújtam mellé az ágyba, és hozzádörgölőztem.
- Mit csinálsz? - érdeklődtem.
- Csak felnéztem Twitterre. Mindjárt jövök, gyors lefürdök én is - nyomott egy csókot homlokomra, és összeszedve ruháit bement a fürdőbe.
Telefonomat elővettem, és ugyanazt tettem, mint Niall. A közösségi oldalon egy csomó fotó volt arról, hogy az "1D ír tagja egy - korábban már vele látott - lányt szállított kocsijával". Nem mellesleg az üzeneteim, és a nekem érkező tweetek tele voltak utálkozó beszólásokkal. Azt viszont jókedvűen jegyeztem meg, hogy voltak, akik szerint szép pár vagyunk. Már ha azok lennénk... Pár perccel később a víz csobogása abbamaradt, és a szöszi egy szál törölközővel a derekán jött ki. A fantáziám természetesen elszabadult vizes felsőteste láttán, de próbáltam nem olyan egyértelműen tudtára adni. A szekrényéből kivett egy boxert és egy melegítőt, majd visszakullogott az ajtó mögé. Miután fölvette a ruhadarabokat, mellém feküdt, és nézte amit csinálok. Mivel már fáradt voltam, a telefont eltettem és szembe fordultam Niall-al.
- Álmos vagy? - szólalt meg.
Bólintottam, mire halványan elmosolyodott. Közelebb hajolt hozzám, és egy forró csókot lehelt homlokomra, amitől egész testemben megremegtem.
- Jó éjszakát - suttogta.
- Jó éjszakát - ismételtem meg.
Karjaival magához húzott, és férfias illata álomba ringatott.
Megfogta, és ujjainkat összekulcsolta. Belépve az egykori otthonomba szembesültem a helyzet súlyosságával. A nappali fele koromfekete volt, romokban hevert, s a földön a plafon maradványai pihentek, amiket a tűzoltók igyekeztek eltakarítani. Olyan érzés fogott el, amit már egyszer éreztem. Akkor, amikor a fiúk csak játékszernek tartottak. Túl sok volt ez nekem, pedig még dél sem volt. Kiszakítva kezem Niall szorításából sírva rohantam ki az ajtón. Csak futottam, és az sem érdekelt, hogy hova. Nem volt úti célom, de tudtam, hogy egyedül kell legyek. Egy fagyizó előtt elhaladva az oldalam szúrni kezdett, a lábaim égtek, és levegőt sem kaptam. Viszont nem álltam meg. Szerencsére megtanultam úgy járkálni és táncolni magassarkúban, hogy nem esek el, de a futás mégis kellemetlenebb volt. A lelki fájdalmam annyira erős volt, hogy elnyomta a fizikait. Semmi volt ahhoz képest, ami belülről szúrta, nyomta és széttépte a mellkasomat. A depresszióm régi ismerősként köszönt vissza. Sosem mentem emiatt orvoshoz vagy pszichiáterhez, sosem szedtem gyógyszereket. Csupán elviseltem a fájdalmat, és csendben vártam, amíg elmúlik. Megálltam. Egy park közepén. Ez volt a kedvenc helyem. Mindig megnyugtatott a környezet. A piknikező családok, a játszadozó gyerekek, és a vidámság, amit az emberek sugároztak. A könnyeim szüntelenül folytak, nem tudtam abbahagyni. Leültem egy padra, és csak néztem, ahogyan két kisfiú - valószínűleg testvérek - rugdossák egymásnak a focilabdát. Irigyeltem őket, mert nekik az lehetett a legnagyobb gondjuk, hogy nem tudják magukat meglökni a hintán. Ők még nem tudták, milyen az élet valójában.
Bambulásomból az zökkentett ki, hogy egy nagyjából 5 éves körüli kislány elém állt. Kezében egy rózsaszín lufi foglalt helyet, amelyen egy smiley díszelgett. Nem szólt semmit, csupán átnyújtotta nekem a lufit. Értetlenül néztem rá.
- Neked nagyobb szükséged van rá - mondta végül.
- Köszönöm - suttogtam egy halvány mosoly keretében
Átvettem, s a kislány vidáman visszaszaladt szüleihez. Mielőtt eltűntek volna szemeim elől megfordult, és integetett nekem, amit viszonoztam. Nagyon aranyos gesztus volt tőle. Nem ismert, és én se őt, de jól esett, hogy törődik velem. Amikor a lufit néztem, a sírásom abbamaradt. Legalábbis egy időre. A kislány olyan volt, mint egy angyal. Ki tudja mi történik velem, ha nem jön oda hozzám. Lehet, már azt fontolgattam volna, hogy kárt teszek magamban. Sőt. Lehet, már meg is tettem volna. A lebegő tárgyat madzagjánál fogva csuklómra kötöttem, és felfeküdtem a padra. Szemeimet behunyva elmerültem gondolataimban.
<><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><>
*Niall szemszöge*
Nem találtam őt. Amikor elfutott, azt hittem, hogy a kocsihoz megy vissza. Azonban elszaladt. Nem tudtam hová. Mindenhol kerestem, de sehol sem volt. A nap már lement, és kétségbe estem. Mi van ha elrabolták? Mi van, ha valahol az utcán sétálgat, és nem tud hol aludni? Természetesen egyből a legrosszabbra gondoltam. Az autóval leparkoltam, és gyalog elindultam az út másik felén lévő parkhoz. Ez volt az utolsó esélyem. Meglepő módon nem sok kocsit láttam a közelben. A kezeim izzadtak, és szívem hevesen vert. Féltem, hogy nem lesz meg. Csendben sétáltam a fák és bokrok között, s tekintetem ide-oda cikázott, keresve az eltűnt lányt. Láttam néhány szerelmespárt egymás szájában turkálni, de Hope-ot sehol. Már kezdtem föladni, amikor egy padon észrevettem valakit. Feküdt, és kezében egy lufi lebegett. Közelebb léptem hozzá, és nagyon reméltem, hogy ő az. Csodás arcáról a sötétség ellenére is felismertem, és megkönnyebbülten felsóhajtottam. Letérdeltem mellé. Fejét gyengéden simogatni kezdtem, hogy felébredjen. Gyönyörű, puha arcát hullámos, fekete haja keretezte, melynek illata mindig lebénított. Pár perccel később megmozdult, és laposakat pislogott. Rám emelte tekintetét, mely felragyogott. Szemében még ott csillogott a könny, de nem engedte ki. Fáradt mosollyal felült, és magához szorított. Ölelését viszonoztam, miközben mellé telepedtem.
- Sajnálom hogy elrohantam - suttogta fülembe.
- Semmi baj, viszont kérlek ne csinálj ilyet többet. Megőrjített, hogy nem tudtam, hol vagy - mondtam halkan.
- Ne haragudj!
- Nem haragszom. Hope? - szólítottam meg, amikor kibontakoztunk egymás karjaiból.
- Igen? - nézett szemembe.
- Ma nálunk alszol, rendben?
- Niall, nem akarok a terhetekre lenni, és... - kezdte, azonban félbeszakítottam.
- Szó sincs ilyenről. Örülnék, ha velem jönnél - eresztettem felé egy mosolyt biztatásképpen.
Egy ideig tétovázott, majd felállt és elindultunk az autóhoz. Út közben nem sokat beszélgettünk, inkább csak a sötét utcát és az épületeket néztük. A házunk előtt leparkoltam, majd átkarolva a lányt beléptünk a házba. Szerencsére már mindenki aludt, és nem kellett válaszolgatnom a fárasztó kérdéseikre, mint pl.: hol voltál?; miért nem vetted fel a telefont?; mit keres itt Hope?; stb... Halkan lépkedtünk a lépcsőkön, egészen a szobámig. Az ajtót becsuktam magam mögött, és felé fordultam.
- Hol szeretnél aludni? Van vendégszobánk, de itt is maradhatsz, ha akarsz - ajánlottam, és nagyon reméltem, hogy azt mondja, ott marad velem.
- Nekem mindegy - rántott vállat jókedvűen, mire féloldalasan elmosolyodtam.
- Ha tusolsz tudok adni ruhát meg törölközőt - léptem a szekrényemhez.
- Rendben.
Odaadtam neki egy zöld törölközőt, egy fehér pólót és egy szürke melegítőnadrágot pizsama gyanánt. Amikor szemembe nézett, szégyenlősen mosolygott, majd eltűnt a fehér ajtó mögött.
*Hope szemszöge*
A meleg víztől lenyugodtam és már nem fáztam. Lefürödtem, és kiszállva a zuhany alól körbetekertem magamon a törölközőt. Hajamat ujjaimmal kifésültem, és miután megszáradtam, felvettem a Niall-tól kapott ruhákat. Kiléptem a fürdőszobából, barátom pedig az ágyon fekve laptopozott. Tekintete rám tévedt, és elmosolyodott.
- Na, milyen? - kérdeztem, miközben fordultam egyet.
- Kicsit nagy, de jól áll rajtad - nevetett.
- Ne nevess - nyújtottam ki rá a nyelvem.
A cuccaimat letettem, majd bebújtam mellé az ágyba, és hozzádörgölőztem.
- Mit csinálsz? - érdeklődtem.
- Csak felnéztem Twitterre. Mindjárt jövök, gyors lefürdök én is - nyomott egy csókot homlokomra, és összeszedve ruháit bement a fürdőbe.
Telefonomat elővettem, és ugyanazt tettem, mint Niall. A közösségi oldalon egy csomó fotó volt arról, hogy az "1D ír tagja egy - korábban már vele látott - lányt szállított kocsijával". Nem mellesleg az üzeneteim, és a nekem érkező tweetek tele voltak utálkozó beszólásokkal. Azt viszont jókedvűen jegyeztem meg, hogy voltak, akik szerint szép pár vagyunk. Már ha azok lennénk... Pár perccel később a víz csobogása abbamaradt, és a szöszi egy szál törölközővel a derekán jött ki. A fantáziám természetesen elszabadult vizes felsőteste láttán, de próbáltam nem olyan egyértelműen tudtára adni. A szekrényéből kivett egy boxert és egy melegítőt, majd visszakullogott az ajtó mögé. Miután fölvette a ruhadarabokat, mellém feküdt, és nézte amit csinálok. Mivel már fáradt voltam, a telefont eltettem és szembe fordultam Niall-al.
- Álmos vagy? - szólalt meg.
Bólintottam, mire halványan elmosolyodott. Közelebb hajolt hozzám, és egy forró csókot lehelt homlokomra, amitől egész testemben megremegtem.
- Jó éjszakát - suttogta.
- Jó éjszakát - ismételtem meg.
Karjaival magához húzott, és férfias illata álomba ringatott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése