Ne haragudjatok a sok késésért, de mostanában sok dolgom volt. :/ A trailert valószínűleg holnap rendelem meg, ha nem tudom, akkor szerdán. Ehhez a részhez nem nagyon fűznék semmit. Remélem azért elnyeri a tetszéseteket. :) Aki szerdán ír kompetenciát, annak sok sikert!
Love you
xx, Csilla :)
Ott ültem a taxiban testvéremmel és nagyapámmal. Örültem hogy újra velük lehettem, már nagyon hiányoztak. Úgy terveztük, hogy megnézünk néhány múzeumot és felfedezzük a várost. Már sokszor jártam Manchester-ben, de mindig öröm volt megnézni, mi változott ott azóta, mióta utoljára láttam. Sajnos sokszor kaptunk piros lámpát, emiatt lassan haladtunk. Kelly-vel társalgásba kezdtünk, és elmeséltük egymásnak mik történtek velünk. Nem akartam, hogy megtudja, a ház felégett, és nincs hol laknom. Inkább másról beszéltem, és sokszor füllentettem is, ha arról kérdezett, hogy mit csináltam otthon. Utáltam neki hazudni, viszont nem volt más választásom. Őt is biztosan szíven ütötték volna a történtek. Az eszmecserét ismét megzavarta a piros lámpa, ezért az autó is megállt. Pár perc múlva kis sebességgel elindultunk, azonban sokan még mindig lassúak voltak előttünk. A kereszteződés közepén kétségbe estem. Féltem, hogy nem érünk át. A szívem is leállt, amikor elfordítottam a fejem. Egy kocsi őrületes gyorsasággal jött felénk. Méghozzá húgom oldalán. Kiabáltam, hogy induljunk, de semmi nem történt, és az autó csak egyre közelebb ért. El akartam onnan vinni Kelly-t. Nem tudtam hozzáérni. Nem tudtam megfogni. Hisztérikusan üvöltöztem, sírtam. Ő csak rám nézett, és elmosolyodott. Megszakadt a szívem. Tudtam, hogy vége. Az ő életének és az enyémnek is. És ez ellen semmit sem tudtam tenni. A kocsi odaért. Óriási csattanás, és minden elsötétült.
Felültem az ágyban, és Niall aggódó tekintetével találtam szemben magam. Testem teljesen izzadt és vizes volt, a kezeim remegtek, s a levegőt is kapkodva, szaporán vettem. Az egész csak álom volt. Egy borzasztó álom. Barátom nyakába vetettem magam, és zokogtam. Nem volt elég, hogy depressziós voltam, még ilyen álmok is gyötörtek. A fájdalom széthasította szívemet, és élesen szúrta mellkasomat. Niall hátamat simogatta, és jobbra-balra dülöngélt velem. Azt is megálmodtam, hogy egy hírességgel találkozom. Mi lesz, ha ez is megtörténik? Belegondolni sem mertem. Fogalmam sem volt, mi lenne velem Kelly nélkül. Hiszen miatta nem lettem addig öngyilkos, miatta voltam még mindig ott, ahol.
Néhány perc múlva a könnyek szememben tudtak maradni, és többé-kevésbé lenyugodtam. Azonban muszáj volt meggyőződnöm arról, hogy minden rendben van. Kibontakozva a szöszi öleléséből telefonomért nyúltam, amely az éjjeliszekrényen pihent, és nagyapám számát tárcsáztam.
- Szervusz, kincsem! - szólt bele, miután felvette. - Hogyhogy ilyen korán hívtál?
- Szia. Csak meg szerettem volna kérdezni, hogy Kelly hol van.
- Itt van mellettem, éppen reggelizünk - jelentette jókedvűen.
Egy jóleső sóhaj tört fel belőlem, amint kimondta.
- Rendben, köszönöm. Most mennem kell, majd hívlak - ezzel bontottam a vonalat.
Barátom felé fordultam, aki értetlenül nézett rám.
- Rosszat álmodtam - nyugtattam meg.
- Azt vettem észre. Arra keltem föl, hogy üvöltesz, kapálózol és sírsz. Próbáltalak magadhoz téríteni, de nem igazán akartál felébredni. Tudod hogy megijedtem? - ripakodott rám.
- Bocsánat. Csak... nagyon sz*r volt.
- Mit álmodtál? - kérdezte higgadtabb hangnemben.
- Niall, nem szeretnék megint sírni - sütöttem le szemeim halvány mosollyal.
- Ne haragudj, nem akartalak felzaklatni!
- Semmi baj. Megyünk reggelizni? - néztem bele gyönyörű íriszeibe, amik felcsillantak és elmosolyodott.
- Gyere - suttogta.
Felállt az ágytól és megvárta míg mellé sétálok. Együtt leindultunk az emeletről, és amikor majdnem leértünk a lépcsőről, hozzám fordult.
- Biztos minden rendben? - kérdezte félve.
- Persze - erőltettem magamra húztam szélesre számat, és gyengéden arcon pusziltam őt.
Egymás mellett lépkedve értünk be a konyhába, ahol négy kíváncsi és aggódó szempár bámult minket. Miután jó reggelt kívántam nekik, a szöszi srác leültetett az asztalhoz, és nekiállt összedobni nekem egy müzlit.
Reggeli után Niall a nappaliba hívott, és leültetett bennünket. Ő maga állva maradt, gondoltam mondani akart valami.
- Szóval... - kezdett bele némi habozás után. - Ma azért aludt itt Hope, mert... tragédia történt. A háza leégett, és nincs hol laknia.
Lesütöttem szememet. Nem értettem, miért csinálta. Látszott rajta, hogy nemcsak emiatt hívott ide.
- Nagyon kedvelem őt, veletek pedig jól kijön. Ezért ha ő is beleegyezik,.. akkor mostantól itt fog lakni.
Mindenki egyszerre kapta rá tekintetét. Váratlanul ért ez a helyzet. Ezt azért csinálja, mert megsajnált, vagy mert tényleg szeretné? Beleegyezzek egyáltalán? Nem akartam a terhükre lenni, elég volt oda 5 fiú, nemhogy még plusz egy lány is.
- Nekem oké - szólalt meg Liam.
- Nekem is - nézett rám mosolyogva Louis.
- Nekünk is - mondta egyszerre Zayn és Harry.
Niall látszólag örült a pozitív visszajelzéseknek, majd várakozóan rám nézett. Aztán az ő tekintetét követte a többi 4 is.
- Nem is tudom - bizonytalanodtam el.
Barátom arcáról lehervadt a mosoly, és szemében ijedtség tükröződött. Nem tudtam mit tegyek. Még soha nem éltem együtt 5 fiúval. Ráadásul az ír tag közelében is nehéz lett volna, mert valószínűleg bármelyik pillanatban megcsókoltam volna. Viszont ha nem fogadtam volna el, ki tudja mi lett volna velem. Más nem biztos, hogy ilyen befogadó lenne.
- Oké - nyögtem ki végül.
A srácok vidáman mosolyogtak, ami engem is jókedvűvé tett.
- Szuper! Akkor ma elmegyünk vásárolni. Kell neked néhány cucc - kacsintott Niall.
Öröm volt így látni őt. Boldog volt. Teljesen elfeledtette velem az utóbbi napok szörnyűségeit. És a depressziómat is. Ha vele vagyok, a boldogságon kívül nincs más érzet a szívemben. Csodálatos emberek. Mindannyian.
Miután kaptam néhány ruhát, felvettem, és bevásárlókörútra indultunk az ír szőkeséggel. Nagyjából 5-6 órába telt, mire találtunk megfelelő ruhákat, cipőket, sőt, Niall még kiegészítőket is választott nekem. Egyszer sem engedte, hogy én fizessem ki a dolgokat. Kaptam pár egybe ruhát, nadrágokat, pólókat, magassarkút és telitalpút. Utoljára egy sportboltba tértünk be, ahol a saját pénzemből fizettem ki az edzőcuccokat és sportcipőt. Út közben még megálltunk egy Starbucks-nál, és rendeltünk egy-egy kávét, amelyet a kocsiban el is fogyasztottunk. Az ital felelevenítette bennem azt a napot, amikor először találkoztam a mellettem ülő csodával. Visszagondolva áldottam azt a pillanatot. Hihetetlenül jó barát volt. Helyes, kedves, édes, tehetséges, gondoskodó, vicces, és még sorolhatnám. Teljesen megváltoztatta az életemet. Természetesen jó értelemben. Emlékeim újrajátszása abbamaradt, amikor az autó motorjának halk zúgása abbamaradt. Niall kiszállt, majd én is követtem. A szatyrokat a hátsó ülésről kiszedtük, és becipeltük a házba. Az előszobában ledobtuk az összeset és a nappaliba sétáltunk. Liam, Harry, Zayn és Louis mellett ott virított Michael, Calum, Ashton és Luke is. Boldog voltam, de valahogy mégis más volt, mivel őt is szeretem. Úgy, mint az 1D-s szőkét. Mindannyian aggodalommal és félelemmel néztek rám, különösképp az 5SOS. Luke egyből fölállt, és odasétált hozzám. Egy lépéssel előttem megállt, majd végignézett rajtam. Amikor tekintete újra arcomra tévedt, hirtelen magához szorított. Karjait védelmezően fonta körém, amely megnyugtatott. Rég láttam, örültem hogy újra vele lehettem. Percekig ölelkeztünk, azonban nem érdekelt. Nagyon hiányzott a Hemmings-féle ölelés. Szerettem őt. Ezzel az az egy baj volt, hogy nem csak egyedül őt. Próbáltam kiélvezni minden pillanatot, amit velük tölthettem. Nehéz volt viszont leplezni azt, hogy többet érzek irántuk.
- Hogy vagy? - súgta fülembe, és forró leheletétől egész testemben megremegtem.
- Most már sokkal jobban - hunytam le szemeim.
Beszívtam jellegzetes illatát, ami előbb vagy utóbb az őrületbe kergethetett. Lassan elhúzódott, és egy hosszú, érzelemmel teli csókot nyomott homlokomra. Mindig, mikor ezt csinálta Luke vagy Niall, a fellegekben éreztem magam. Átkarolta derekamat, és maga mellé ültetett a kanapén, miközben a másik szöszi csatlakozott Liam-hez. Beszélgetésbe kezdtünk, de észrevettem, hogy Horan állandóan engem nézett. Vagyis inkább Luke-ot. Szemében düh csillogott, nem értettem miért. Nem figyelt senkire, nem is beszélt, csak bámulta barátomat, aki szinte már zavarban volt. Viszont a lehető legjobban elrejtette, és inkább velem foglalkozott. Vállamat átkarolta, és hajammal játszott. Vicces volt nézni, hogy milyen jól elvan a tincseimmel. Szóba került a felégett lakásom, és kiderült, hogy az egyik szomszédom jelentette be az esetet. Amint a fiúk megtudták, mindenhol kerestek, de sehol sem találtak, Hemmo pedig elhagyta a telefonját, ezért hívni sem tudtak. Szerencsére azt nem említették meg, hogy Niall majdnem teherbe ejtett. Elég kényelmetlen lett volna arról beszélni. Estefele az emberek fogytak, így egyre kevesebben lettünk.
- Biztos minden rendben? - fordult vissza Luke az ajtóban, amikor menni készült.
- Igen, biztos - mosolyogtam rá.
- Te itt fogsz aludni? - lépett közelebb hozzám.
- Igen, egy ideig itt lakok majd - húztam el számat.
- De ugye a vendégszobában? - hangja most rideg és ellenszenves volt.
Homlok ráncolva bólintottam, mire megfeszült izmai ellágyultak. Karjaimat nyaka köré fontam, és átöleltem. Nagyra értékeltem, hogy mellettem volt és figyelt rám. Újra és újra beleszerettem. Minden alkalommal, amikor vele voltam. Elhúzódtunk, és egy óvatos csókot nyomot számra úgy, hogy a bent ülők ne lássák. Ajkamba harapva mosolyogtam, miután jó éjszakát kívántunk egymásnak, és elsétált. Úgy éreztem, boldogabb már nem is lehetek. Vidáman mentem a nappaliba elköszönni Liam-től és Niall-től.
- Megyek lefeküdni, egy kicsit fáradt vagyok. Jó éjt, srácok!
- Neked is - kacsintott Liam.
- Fürödj le, aztán még benézek hozzád - mosolyodott el halványan a másik.
Puszit dobtam nekik, az előszobából felvettem a szatyrokat aztán felfutottam velük a lépcsőn, egyenesen a vendégszobába. Niall kuckójából elcsórtam a törölközőt, amit azelőtt is használtam. Szerencsére pizsamát is vettünk, ezért volt mibe átöltöznöm tusolás után. Az új fogkefémmel megmostam a fogam, és amikor átléptem ideiglenes "saját" szobámba, Horan már az ágyon ülve várt.
- Szia - köszöntem neki mosolyogva.
- Szia - húzta szélesre száját. - Jól áll - mutatott rám.
- Tudom. Hiszen te választottad - nevettem.
Mellé feküdtem, és néztem tökéletes arcvonásait. Hülyének éreztem magam, amiért nem tudtam választani közte, és Luke között. De ez érthető volt. Mindketten annyira fantasztikusak és aranyosak voltak. Ő is ledőlt úgy, hogy velem szemben legyen. Egymás szemébe fúrtuk tekintetünket, mintha a másik gondolataiban akartunk volna olvasni. Egyébként eszembe jutott, hogy csak köszönni jött be, mégis ott feküdt az ágyamon és engem figyelt. Majd hirtelen megszólalt:
- Mi van közted és Luke között? - kérdezte komor arccal.
- Mi!? - hangom nagyjából 3 oktávval feljebb ugrott. - Honnan veszed hogy van köztünk bármi is? - ültem föl.
- Folyton együtt voltatok, átkaroltátok egymást. Láttam hogy viselkedtetek, és hogy néztetek egymásra - szemeiben csillogott valami, de lesütötte, így nem láthattam.
Nem mertem megszólalni, elmondani neki hogy szerelmes vagyok belé. Csak tátogtam és próbáltam egy értelmes magyarázatot kitalálni. Vagy mondjam meg neki az igazat? Nem szerettem hazudni... nem tudtam mit tegyek.
- Igazából... nem tudom - ennyit tudtam kinyögni.
- Szóval van? - hangjában enyhe szomorúság csengett.
- Igen, vagyis nem. Vagyis... fogalmam sincs.
- Szereted őt? - nézett fel rám, és megláttam, hogy szemei könnyesek voltak.
Megrémített és engem is elszomorított. Miért csinálja ezt?
- Talán.
- Igen vagy nem? - nyomatékosított.
Basszus, mi a sz*rt csináljak? Ha most elmondom, lehet hogy elveszítem őt, de nem akarok neki hazudni. Nem érdemli meg.
- Igen - hangom olyan halk volt, hogy alig lehetett hallani.
Egy aprót bólintott, majd felállt az ágyamtól.
- Jó éjt - mondta közömbösen, és kilépett a szobából.
Még rám sem nézett. Gratulálok, Hope! Elcs*sztél egy kapcsolatot! Fontos volt nekem, nem akartam ezt. Már akkor hiányzott amikor elment. Sós könnyek mardosták szememet. Részben azért, mert elvesztettem az egyik legfontosabb embert az életemben, részben pedig azért, mert szomorúnak láttam őt. Azt az embert, akit úgy ismertem meg, mint egy mosolygós, jókedvű srácot. Aki mindig - még kínos helyzetben is - be tudott lőni valami faviccet, amin ő maga is nevetett. Persze a többiek nem a viccen, hanem a nevetésén röhögtek. Imádtam. Beleszerettem. És talán ezek után soha többet nem fog úgy viszonyulni hozzám, mint ahogyan eddig.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése