9. rész ~ Fontos vagy nekem

Hellóóó!
Itt a kilencedik rész, amibe őszintén szólva nagyon beleéltem magam. :D A trailert már megrendeltem, remélem minél hamarabb meg is fog érkezni. Szeretnélek kérni titeket, hogy jelezzetek vissza, mert sokat jelent nekem. Imádom írni ezt a történetet és jó lenne tudni hogy nektek is tetszik-e. Előre jelentem, hogy a nyári szünetben sűrűbben fogom hozni a részeket!
Jó olvasást! :))
xx, Csilla :) 

A nap meleg sugarai kényeztették bőrömet, és rájöttem, hogy fel kéne kelnem. 1 hét telt el azóta, mióta Niall-nek elmondtam az igazságot. Hát igen. Azóta sem állt velem szóba. Őszintén nem értettem miért csinálta. Akkoriban már annak örültem, ha egyáltalán rám nézett. Sokszor még arra se volt képes. A szomorúság és bánat helyét egy idő után átvette a düh és harag. Ok nélkül sz*rta le a fejemet. Addig olyan jól megvoltunk. Addig... Szememet óvatosan kinyitottam, és az fogadott, ami minden reggel szokott. Az össze-vissza dobált ruháim a földön, fotelban, széken, a fehér elhúzott függöny, amit a nap fénye narancssárgára színezett, és a bezárt ajtó. Egyedül voltam. Beletörődtem, és próbáltam megszokni. Ami elég nehezen ment. Az órám fél 10-et mutatott, ezért kikászálódva az ágyból a fürdőszobába vonszoltam magam. Ott letusoltam, fogat mostam és rendbe raktam magam. Egy pólóban és egy rövidnadrágban csoszogtam le a lépcsőn. A nappaliban egy szőke srác a kanapén ülve bámulta a tévét, nem figyelve környezetére.
- Jó reggelt - mondtam visszafogottan.
Bepróbálkoztam, hátha esetleg rám néz, de tudtam, hogy nem fog megtörténni. És igazam lett. Köszönésemre felkapta a fejét, azonban csak tovább nézte a készüléket. Feladóan léptem be a konyhába, ahol Liam egy szendvicset majszolt.
- Helló - mosolyogtam rá.
- Jó reggelt kislány - viszonozta gesztusom.
Vele többször is beszéltem és nagyon jó barátok lettünk. Mindent elmondtam neki. Tudtam, hogy benne megbízhatok, hogy nem mondja el senkinek a titkaimat. Örültem, hogy megértett és nem ítélt el. Hatalmas szíve volt, közel kerültünk egymáshoz. Általában a Niall okozta sebeket a szívemben Liam szokta begyógyítani. Imádtam őt. Az egyik szekrényből elővettem a müzlis dobozt, majd a hűtőből a tejet és összeöntöttem. Mivel tudtam, hogy Payne fél a kanalaktól, ezért sunyiban vettem ki egyet a fiókból. Egy puszit adtam arcára, és felvittem reggelimet a szobámba. Nem volt túl sok kedvem szótlanul üldögélni Niall mellett. Mivel kivételesen nem esett az eső, az erkélyen fogyasztottam el az ételt. Szerettem ott pihenni, megnyugtató volt. Ott legalább nem zavart senki. Táskámból előhalásztam a cigarettás dobozt, kivettem egy szálat és meggyújtottam. Szokásommá vált reggelente szívni egyet, magam sem tudtam, miért. Néztem az utcákat, a rohanó embereket, és közben élveztem, ahogy a nikotin beáramlik szervezetembe. Oldalról egy csapódást hallottam, de a másik erkélyen senki nem tartózkodott. Nem sokkal később a szobám ajtaja kinyitódott. Nem foglalkoztam vele, ha valaki keresett, úgy is megtalált volna. Lépések hangja csapta meg fülemet, és a következő másodpercben valaki kikapta kezemből a cigit, elnyomta és ledobta.
- Ezt meg ne lássam még egyszer - szólt rám szigorúan Niall.
- Na mi az, amikor olyat teszek ami neked nem tetszik, akkor hozzám tudsz szólni!? - ripakodtam rá. - Egyébként meg mi közöd van ahhoz amit én csinálok?
- Nagyon is sok - mondta még mindig fegyelmező hangnemben.
- Képzelem mennyi beleszólásod van az életembe - enyhe irónia.
Hihetetlenül feldühített. 1 hét után jött rá arra, hogy én is létezem, és még akkor is azt akarja hogy ne cigizzek. Neki nem mindegy??
- Ezt fejezd be - mutatta fel ujját figyelmeztetésképpen.
- Nem, Horan, te fejezd be. Besértődtél a nagy semmin, egy hétig nem törődtél velem, konkrétan belesz*rtál az egész barátságunkba. Most meg hirtelen megláttál cigizni és te lettél a világ megváltója. Legalább ha meg vagy sértődve és nem beszélsz velem, akkor ezután se tedd. Nem vagyok kíváncsi arra, hogy neked mi tetszik és mi nem. Nem vagy az apám, úgyhogy ne parancsolgass nekem! - a szavakat szinte üvöltöttem, teljesen kiakadtam. - Most pedig takarodj a szobámból!
- Ne beszélj így velem - jött közelebb, s szemeiben düh csillogott.
- Úgy beszélek ahogy akarok - mondtam halkan. - Húzzál. Ki. Innen - egy lépéssel előrébb léptem, és arcunk már csak pár centire volt egymástól. A másik szemét fürkésztük, de a levegőben tapintani lehetett a feszültséget.
- Most - parancsoltam rá, ő azonban ugyanúgy állt előttem, szemembe nézve.
- Hiba volt befogadnom téged. Életem legnagyobb hibája - suttogta rekedtes hangon, rezzenéstelen arccal.
Miután kimondta, kisétált az ajtón. Még levegőt is elfelejtettem venni. A sós könnyek csípték, marták a szememet, s folytak végig arcomon. Hogy lehet ennyire szemét? Miért csinálja ezt velem? A forró könnyek megállás nélkül ömlöttek, tüdőmet szúrta a fájdalom. Nem kaptam levegőt. A falnak támaszkodva lecsúsztam a földre, s arcomat kezeimbe temettem. Szóval így lehetnek az emberek legjobb barátokból elhidegült idegenek. Fájt a tudat, hogy ennyire semmibe vett. Egy vicces, mosolygós, törődő barátnak ismertem meg. Rá kellett jönnöm, hogy a látszat mindig csal. Ilyenkor derül ki valójában, ki az, aki végig melletted van. Félreismertem Niall-t. Nagyon. Reméltem, hogy ő nem olyan, mint a többi. Tévedtem. De akkorra már megszoktam. Percek, vagy talán órák múlva a sírás abbamaradt. Elfáradtam lelkileg. Arra, gondoltam, hogy ha szerinte hiba volt, hogy odamentem, akkor megadom neki azt, amit szeretne. A táskámba belepakoltam azokat a cuccokat, amit nem Niall vett - ami elég kevés helyet töltött ki -, amit pedig tőle kaptam, azt az ágyra dobtam. Egy kisebb hegy lett a fekvőhely fölött. Fogtam egy cetlit, egy tollat, és írni kezdtem.
"Sajnálom! Nem vagyok ide való!"
Ezt is csak nehezen tudtam leírni, mert könnyeim ismét utat törtek maguknak, amelyeket gyorsan le is töröltem. A papír az íróasztalomra helyeztem, és kiléptem a szobából. A nappaliban senki nem volt, azonban a konyhából hangok szűrődtek ki. Egy keserű mosollyal, és néhány könnycseppel az arcomon becsuktam magam mögött a bejárati ajtót. Úti célom Danielle lakása volt. Halkan lépkedtem a járdán, és "nagy" szerencsémre az eső is eleredt. Ráadásul esernyőm sem volt. Szuper!

*Liam szemszöge*

Reggeli után a nappaliba mentem, és bekapcsoltam a tévét, amit nemrég még Niall bámult meredten. Pár perccel később ordítozást hallottam az emeletről. Sejtettem, hogy Hope balhézott az előbb említettel, mert állítása szerint akkoriban nem volt túl jó viszonyuk. A hangok elhalkultak, és a szőke srác nem sokkal később idegesen trappolt le a lépcsőn. Hope-hoz még nem akartam felmenni. Ismertem és tudtam, hogy egy kis magányra volt szüksége. Amikor a többiek is felébredtek, bevonultunk a konyhába. Míg Zayn-ék ettek, mi röhögtünk, hülyéskedtünk és közben néha normálisan szóltunk a másikhoz. 1 órával később túl kíváncsi és aggódó lettem, ezért felindultam a lépcsőn, hogy megnézzem Hope-ot. A szoba ajtaja résnyire nyitva volt, amit nem tudtam hova tenni, mivel az ember ilyenkor általában magára zárja. Lassan benyitottam, és az első amit megpillantottam, az a nagyjából 1 méteres ruhakupac volt az ágyon. Beljebb léptem, de a lány sehol nem volt. Körbenéztem, ide-oda járkáltam, míg az íróasztalon meg nem akadt a szemem egy papírcetlin. Csak ennyi volt ráírva: "Sajnálom! Nem vagyok ide való!". Dühösen és idegesen szaladtam le a lépcsőn, kezemben szorongatva a fecnit. A konyhában Niall elé léptem.
- Mit mondtál neki? - kérdeztem halkan, hangomban mégis érezni lehetett felgyülemlett ingerültséget.
- Kinek? - kérdezte értetlenül és megszeppenve.
- Hope-nak. Mit mondtál neki? - ismételtem meg kérdésemet.
- Miért? - ráncolta homlokát.
A kezemet mellkasára vágtam, a papírral együtt.
- Ezért - próbáltam visszafogni magamat, nehogy véletlenül letépjem a fejét.
Niall kivette kezeim közül a kis tárgyat, és elolvasta a ráírtakat. Ajkai szétnyíltak és teljesen ledermedt.
- Hol van? - szólalt meg bátortalanul, miután felfogta a dolgot.
- Nem tudom. És ez a te hibád. Mit mondtál neki, amivel elüldözted innen? - üvöltöttem rá.
A többiek lélegzetvisszafojtva követték az eseményeket. Tekintetük ide-oda cikázott köztem és a másik fiú között.
- Azt hogy... hogy hiba volt befogadnom - sütötte le szemeit.
Nem hittem a fülemnek. Hogy merte ezt mondani neki? Tudtommal azért jött oda, mert egy szörnyűség történt vele, és mivel Niall-nek fontos személy, ezért segített rajta. Gondolkodtam rajta, hogy megütöm, de az ötletet inkább elvetettem. Nem ért annyit. Kiviharzottam a konyhából, az emeleten rekord idő alatt átöltöztem, cipőmet felvettem és telefonom társaságában kiléptem a házból. Beszálltam a kocsimba, és beindítottam a motort. Szerencsére Hope beszélt Chris-ről és Danielle-ről, ezért azt is tudtam, hogy hol laknak. Csak azt nem tudtam, kinél kezdjem. Először Chris-hez mentem, de ő azt mondta, hogy napok óta nem látta a lányt. Következő célom Dani otthona volt. Becsöngettem az ajtón, és pár pillanat múlva ki is nyílt.
- Szia - köszönt kissé meglepve, mégis mosolyogva.
- Szia. Itt van Hope? - kérdeztem sietősen.
- Igen, itt van. Miért? - értetlenkedett.
- Bemehetnék?
- Persze, gyere - állt arrébb az ajtóból.
A küszöböt átlépve sütemény illata csapta meg az orromat, ami másik esetben felpörgetne, de akkor nem tudtam azzal foglalkozni. Egyedül ő érdekelt.
- Hol van? - fordultam Danielle felé.
- Az emeleten. Jobbra a második ajtó.
- Köszönöm - eresztettem felé egy mosolyt és megindultam az említett helyre.
A faszerkezet előtt állva megtorpantam. Minden kétségemet és dühömet félretéve kopogtattam az ajtón. Léptek zaja, és az ajtó kinyílt. Hope szemei kissé karikásak voltak, és látszólag nem számított rám. Egész testében ledermedt.
- Liam - mondta halkan.
Derekát megfogva közel húztam magamhoz, és szorosan átöleltem. Vállai rázkódtak a sírástól, és megnyugtatásképpen hátát simogattam.
- Semmi baj, itt vagyok - suttogtam fülébe.
Óvatosan beljebb mentem és becsuktam magunk mögött az ajtót. Lábainál fogva ölembe vettem, és lefektettem az ágyra. A másik oldalról mellé ültem, és mellkasomra vontam. Könnyei nem akartak lassulni, de nem bántam. Meg kellett tennie, nem hagyhatta magában. Attól csak rosszabb lett volna. Megszakadt a szívem érte. Ha Niall látta volna, mit tett vele.. Kegyetlenség volt azt mondani neki. Főleg egy olyan embertől, aki mindig segíteni akart másokon. Nagyjából fél órával később lecsitult, és kisírt szemeivel rám nézett. El akartam fordulni, nem akartam úgy látni őt. Látszott rajta, hogy lelkileg sok megpróbáltatás érte, és az csak rátett egy lapáttal. Aggódva néztem rá, amiért szemében tisztán látszott az összetörtség. Ott és akkor elhatároztam, hogy bármi áron, bármi fog történni vele, én mellette leszek. Én láttam a valódi énjét. Amit nem akarok, hogy mások is lássanak. Tudnák, hogy ő nem az a boldog, mosolygós lány. Följebb ült, hogy egy vonalban legyünk. Puha, selymes arcát simogattam, míg ő hajammal játszott, s közben végig egymás szemébe néztünk.
- Miért jöttél utánam? - szólalt meg egy idő után, rekedtes hangon.
- Ez buta kérdés volt. Jól tudod, hogy nagyon fontos vagy nekem - tűrtem füle mögé egy kósza tincset.
- Szeretlek - mondta szemembe.
- Én is téged - suttogtam, és egy forró csókot nyomtam homlokára.
Ismét mellettem feküdt, de hajammal még mindig elszórakozott. Én arca helyett fedetlen derekát simogattam. Tudtuk, hogy a másik miért mondta azt a "szeretlek"-et. Nem, nem azért. Csupán egymás mellett állunk és sokat jelentünk egymásnak. Nekem ő olyan volt, mintha a testvérem lett volna. Vagy az egyik legféltettebb kincsem.
- Liam? - szólalt meg hirtelen.
- Igen? - néztem gyönyörű arcára.
- Köszönöm - hunyta le szemeit.
Halványan elmosolyodtam és még közelebb húztam magamhoz. Pár perccel később egymás karjaiban álomba merültünk. Nem tudtam, hogy lesz azután, de egy dologban biztos voltam: mindenképpen segíteni akartam neki.