Ne haragudjatok, amiért ez a rész ilyen rövid lett, ilyenre sikeredett. :D Viszont ennek lesz egy folytatása, amit valószínűleg vasárnap fogok megírni. Bocsássatok meg, ha nem fog sikerülni hétvégén, de nemsokára megyünk nyaralni, és már intézzük a bepakolást, itthon takarítani kell stb. Ehhez nem nagyon fűznék semmi különöset, remélem tetszeni fog nektek.
UI.: Köszönöm a plusz egy feliratkozót, imádlak titeket!!! :* <3
xx, Csilla :)
- Köszönöm - mondtam elhaló hangon, és olyat tettem, amit tudtam, hogy később meg fogok bánni...
Kezeimmel közre fogtam arcát, és ajkaimat övéire tapasztottam. Nem bírtam ki. A magas adrenalinszint miatt vonzalmat éreztem iránta, azt akartam, hogy megérintsen, átöleljen és csókoljon. Teljesen elvesztettem a fejemet, nem gondolkoztam, nem figyeltem a környezetemre, csakis őrá. Vadul, mégis gyengéden csókolóztunk, miközben hajába túrtam. Bárhol, ahol hozzám ért, libabőrös lettem és megremegtem. Levegő hiányában, pihegve váltunk el egymástól. Karjaival szorosan tartott magánál, s ruhámat feltűrve oldalamat simogatta.
- Ezt nem kellett volna - suttogta, csillogó íriszeiben azonban láttam a vágyat és odaadást.
- Őszintén. Megbántad? - néztem bele szemébe.
Egy ideig csak arcomat vizsgálta, majd kinyögte:
- Nem.
Egy hosszú csókot nyomtam szájára, de ő elhúzódott.
- Nem, nem bántam meg. Viszont nem csalhatod meg Luke-ot. Ő a barátod és mindennél jobban szeret téged.
És itt ért véget a mese. Ekkor tudatosult bennem, mit tettem. A bűntudat mardosott belülről. Hogy fogok így Luke szemébe nézni? Egyáltalán hogy mondjam meg neki? Az életem már csak ezek körül a sz*r kérdések körül forgott. Miért vagyok ilyen hülye? Miért b*szok el mindent?? Niall-t elengedtem, és könnyeimmel küszködve elfutottam onnan. Csupán egyedül akartam lenni, hogy átgondoljam az egészet. Nem kellett senki társasága. Rohantam ahogy csak tudtam, nem érdekelt, merre. A lábamat nyomta a cipő, az oldalam szúrt és levegőt sem kaptam. Nem álltam meg. A sós cseppek patakként futottak végig az arcomon. A folyóparthoz akartam menni, azonban a lejtőn megcsúsztam, legurultam, és valamibe belevertem a koponyámat. Annyira éles fájdalom ütötte meg fejem hátsó részét, hogy úgy éreztem, majd' szétrobban az egész. Hirtelen fáradtság tört rám, és kettős látásom lett. Oldalra pillantva láttam, hogy a pad karfáján végigfolyik vérem, és a földön egy kisebb tócsává alakul át. Bárcsak meghalnék. Ez az egy mondat járt az agyamban. Sokkal könnyebb lenne az élet nélkülem. Miattam gyulladt fel az egykori otthonom, miattam majdnem teherbe estem, és az addig boldog kapcsolatomat is elcs*sztem. Nem kellesz senkinek. Te mindent csak elrontasz. Miért vagy még mindig itt? Kérdeztem magamban. Szemhéjam egyre nehezebb és nehezebb lett, ezért csak nehezen tudtam pislogni. Mielőtt azonban lecsukódhattak volna, Luke jelent meg a parton. Amint meglátott lerohant és mellém rogyott. Szemei ki voltak pirosodva, és a látványtól újra gyülekezni kezdtek a könnyek. Elővette telefonját, és tárcsázott.
- Azonnal jöjjenek ide, a barátnőm beverte a fejét, ömlik belőle a vér - szólt bele hisztérikusan, s hangja remegett.
A fiú lediktálta a helyszínt, majd telefonját ledobta. Mellém térdelt, és magához húzott. Zokogva hajamat simogatta.
- Ne félj Kicsim, nem lesz semmi baj. Minden rendben lesz.
- Sajnálom - súgtam és lecsuktam szemeimet, túl fáradt voltam.
- Ne hagyj itt Hope, nem teheted ezt velem - csuklott el hangja. - Minden rendben lesz, hallod? - a könnyek cikáztak arcán, s felnyitottam szemhéjamat. Ha meghalok is, legalább az utolsó dolog amit látok, az az ő arca. Annak, akiért a világon bármit megtennék.
- Szeretlek. Mindennél jobban - suttogtam, mivel állapotom miatt nem tudtam normális hangnemben beszélni.
- Ne csináld ezt. Ne kezdj búcsúzkodni. Nem fogsz meghalni. Annyi mindent nem mondtam még el neked. Meg fogsz gyógyulni.
Csak őt néztem, ameddig tudtam. Egy utolsó könnycsepp gördült ki szememből, majd elnyelt a sötétség.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése