2014. október 9., csütörtök

25. rész ~ You became my guardian angel

Sziasztok drága Olvasóim! :)
Sajnálom, hogy mostanában ennyire ritkán jönnek új részek, de nagyon sok a tanulni való. :/ Múltkor hattól kilencig tanultam a törit, és a végén már sírtam is, annyira kiborultam, hiszen én még csak kezdő vagyok és nehéz angolul a történelem. Remélem megértetek. :) Lehet, hogy hamar fog jönni a következő, ugyanis ezt azért fejeztem itt be, mert nagyon lemaradtam, de nem ígérek semmit. Sietek babáim, addig is további szép hetet és élvezzétek a csapadékmentes napokat, amíg lehet. :)
Nagyon szeretlek titeket Bogyókák! :* <3
xx, Csilla :)


*Danielle szemszöge*

Nem akartam elhinni, amit Cathie mondott. Túl szürreális volt. Mégis miért nem mondta Chris, hogy barátnője van!? Annyira nagy kérés lett volna? Akkor legalább nem a szeme láttára törtem volna össze. De végül is igaza van. Megérdemlem, hogy ezt tette velem. Megérdemeltem, mert hagytam, hogy átverjen és kijátsszon. Okoltam magamat, amiért ennyire ostoba voltam, hogy bedőltem a játékának, és határtalan dühöt éreztem Chris iránt. A lányt egyáltalán nem hibáztattam, hiszen ő semmiről sem tehetett. Ő nem tudhatta, mi történt. És láttam rajta, hogy kedves, hogy soha nem csinálna ilyet senkivel. Ha nem lettem volna szerelmes a srácba, akkor barátnők is lehettünk volna.
- Hé, minden rendben? - összeráncolt szemöldökkel vizslatott az említett. - Annyira fehér vagy.
- Jól vagyok - suttogtam. - De mennem kell.
- Elvigyelek? - folytatta. - Aggódom érted. Ugye nem lesz semmi bajod út közben?
Gyanúm beigazolódott, és rájöttem, hogy Cathie valóban nagyon segítőkész, és nem csak a látszat mutatja ezt. Gesztusán elmosolyodtam, bár a könnyek gyülekezni kezdtek szememben.
- Nem, dehogy. Azért köszi, aranyos vagy.
- Jól van. Örülök, hogy megismerhettelek, Danielle - mondta, és megölelt.
Karjaimat automatikusan köré fontam, és lehunytam szemeimet. Hirtelen egy különös érzésem támadt. Olyan volt, mintha Cathie-t ezer éve ismertem volna. Nem volt az a kínos ölelés, mint amilyen általában két idegen között szokott lenni, hanem egy furcsán melengető és gondoskodó ölelés.
- Én is örülök - szóltam halkan, és elváltunk. - Remélem találkozunk még.
Halvány gőzöm nem volt arról, hogy az utolsó mondatom honnan jött. Egy belső hang arra parancsolt, hogy nekünk muszáj lesz még találkoznunk.
- Én is - mosolygott Cathie, és könnyeimmel küszködve léptem ki az ajtón.
Az autómba beülve arcomon legördült az első sós csepp. Testem minden egyes pontját rázta a hideg, a torkom elszorult, és a levegőt nagyon nehezen tudtam venni. Erőmet összeszedve elfordítottam a kulcsot, és teljes gázzal elindultam. Mivel sokk alatt voltam, azt sem tudtam, mennyivel mentem, de őszintén akkor nem is érdekelt. Abban a pár percben egyedül az számított, hogy minél hamarabb hazaérjek, és kisírjam a szemeimet. Nem sokkal később már a kocsifeljáróra parkoltam le, és amilyen gyorsan csak tudtam, beszaladtam a házba. Az ajtót bezártam magam mögött, és szinte azonnal kitört belőlem a zokogás. A fának nekidőltem, és szépen lassan csúsztam le ülésbe. A könnyek szüntelenül folytak, és vállaim erősen rázkódtak. Hogy lehettem ennyire hülye? Miért dőltem be neki? Az égető érzés ismét rám tört, de ezúttal egymilliószor jobban fájt. Mintha az ereimbe áramot vezettek volna, mintha minden egyes izmom begörcsölt volna, és egyetlen végtagomat sem tudtam mozgatni. Chris volt az egyik olyan személy, akire az életemet is rábíztam volna. De óriásit csalódtam benne. Soha nem gondoltam, hogy ilyenre képes lenne.

*Chris szemszöge*

Fogalmam sincs, mi ütött belém. Nem bírtam magammal, elvesztettem a fejem és megcsókoltam a legjobb barátomat. Sőt, több volt, mint egy csók. Ha Cathie nem jött volna, megtörtént volna az a bizonyos dolog. Az én hibámból. Ezek után hogy tudnék a szemébe nézni? Legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenemben, amikor a barátnőm és Danielle találkoztak. Amint meghallotta azt a szörnyű mondatot az újdonsült szerelmemtől, reakciója láttán könnyek gyűltek a szemembe. Iszonyúan sajnáltam, és ezek után valószínűleg egy rohadéknak tart. Tudom, el kellett volna mondanom neki, de valamiért féltem. Méghozzá attól, hogy mit fognak hozzá szólni. Jól ismertem Dani-t és Hope-ot, és tudtam, hogy mennyire kritikusak. És nem is nagyon találtam rá megfelelő alkalmat, amikor mindkettőjüknek egyszerre mondhattam volna el. Egy aljas szemétnek éreztem magam. Hatalmasat csalódott bennem életem egyik legfontosabb nője. Minden az én hibámból történt.
- Mit csináltatok? - szakított ki gondolatmenetemből barátnőm.
- Csak megnéztük a Step up 4-et - mondtam kissé unottan.
- Aranyos lánynak tűnik - villantotta rám imádni való mosolyát.
- Igen, tényleg az - görbült felfelé szám sarka.
Beleszerettem ebbe a lányba. Végtelenül kedves, aranyos, megértő és bízik bennem. Meglehetősen nagy szíve van, hiszen még egy légynek sem tudna ártani. Szemeiben mindig csillog az öröm és jókedv, és tetteivel bizonyítja, hogy viszont szeret engem. Persze egymás előtt konkrétan még nem mondtuk ki azt a rövid, mégis sokat mondó szócskát, de mindkettőnk számára világos.
A kanapéra ledobtam magam, Cathie-t pedig ölembe húztam. Tündöklő kék íriszeiben elvesztem, s közben arra gondoltam, hogy hogy csalhattam meg ezt a gyönyörűséget. Undorító görény voltam. Nem akartam elmondani neki, mert tudtam, hogy akkor elhagyna. Fontos nekem, az életem részévé vált. Igaz, még csak egy hónapja ismertem, de ezalatt az idő alatt teljesen beleszerettem. A bűntudat pedig parázsként égetett belülről.
- Hogy lehetsz ennyire.... tökéletes? - szólaltam meg halkan
- Nem vagyok tökéletes, senki sem az - mondta, mégis közben elvörösödött.
- De te igen. Te nem az vagy, aki minden egyes hétvégén hajnali ötig bulizik, és közben seggrészegre issza magát, hanem visszahúzódó és csöndes. Ha pedig én rángatlak el egy klubba, akkor meg mértékkel iszol, és csak a barátnőiddel és velem táncolsz. De még azt sem úgy, hogy ahol tudsz hozzá dörgölőzöl a másikhoz. Mindig optimista vagy, és akárkiben meg tudod látni a szépet - mondókám közben haját és arcát simogattam, amely egyre jobban elpirult. - Amikor olyat készülök tenni, amit később megbánhatnék, te megfogod a kezem, és csak annyit mondasz, hogy 'Ne tedd!'. Irányítasz engem a jó út felé. Tudom, kicsit hülyén hangzik, de.. te lettél az őrangyalom.
Cathie remegő kézzel ért arcomhoz, miközben egy könnycsepp gördült ki szeméből.
- Annyira szeretlek Chris - suttogta.
- Én is Kicsim. Nagyon - amint ezt kimondtam ajkait enyémekre tapasztotta, és egy pillanatra elfelejtettem, hogy milyen undorító dolgot tettem a szerelmemmel.

<><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><>

*Danielle szemszöge*

Körülbelül 10 perc alatt választottam ki a szettemet, és készülődésbe fogtam. Tusolás közben gondolkodtam, hogy hogyan fogom ezt elmondani Hope-nak. Fürdés után hajamat kifésültem, középen elválasztottam, majd feltettem egy kevés sminket. Nem akartam túlzásba vinni, mert tudtam, hogy sírni fogok. Az alapozóval azonban nem spóroltam, mivel el kellett takarni a felduzzadt, vörös és karikás szemeimet. Kedvenc fehér ruhámat felvettem egy fekete tűsarkúval, és néhány arany ékszert is társítottam hozzájuk. Szükséges holmijaimat egy kisebb táskába belepakoltam, és lesétáltam a nappaliba, hogy ott várjam meg barátnőmet. Eléggé depressziós hangulatban voltam, és semmihez nem volt kedvem, de nem akartam lemondani a vacsorát. Hope-pal úgy is nevetni fogunk, és elpanaszolhatom neki a gondjaimat. Imádtam benne, hogy mindent megoszthattam vele, mindig mellettem állt, és ha tudott, bármit megtett azért, hogy boldog legyek. Nagyjából fél óra múlva csengettek. Az ajtóhoz sétáltam, és kinyitottam. A várt nőszemély nevetve borult nyakamba, amit én ugyanúgy viszonoztam.
- Annyira hiányoztál - újságolta boldogan.
- Te is nekem Elizabeth.
- Ezt most fejezd be! - szólt rám szigorúan, mire elnevettem magam.
Na igen, Hope nem igazán szerette a második nevét, de szerintem nagyon is szép. A házat bezárva beültünk barátnőm kocsijába, majd elindultunk.
- Hová megyünk? - érdeklődtem.
- Egy igen kifinomult és elegáns étterembe - közölte a lehető legdiplomatikusabb hangján.
- Oké - rántottam meg vállam.
Út közben rengeteget beszéltünk, nevettünk, és teljesen elfelejtette velem a pár órával azelőtti kirohanásom. Még twitterre is feltettem egy videót, amiben hangosan énekeljük Demi Lovato-tól a Really Don't Care-t, ami éppen a rádióban szólt. A lány elmesélte, hogy másnap Kelly-t hozzá viszi nagyapja, és két napot nála fog tölteni. Ennek én is hihetetlenül örültem, mert közel állt hozzám a csöppség.
- Viszont van egy apró probléma - húztam el a szám.
- Mi? - nézett rám.
- Holnap próbára kell menni, állítólag John kórházban volt, de már minden oké vele, szóval ismét elkezdődnek a táncórák.
- Először is: ez fantasztikus - indult be drága barátnőm. - Másodszor: mi történt John-nal? Jól van? Kicsit aggódom érte.
- Persze, jól van, azt mondta. De... hova fogod vinni addig Kelly-t?
- Elviszem magammal. Úgyis mindig kíváncsi volt rá, hogy hogy táncolunk.
- Ez nagyszerű ötlet - lettem izgatott. - Már alig várom.
Az út további részében levakarhatatlan volt a mosoly az arcomról. Éreztem, hogy jó lesz a holnapi nap.

2 megjegyzés: